A magyar huszár
Elhangzott a III. Hungarikumok a Parlamentben rendezvényen.
„…A huszár… ha csak hallom e nevet, lelkem emelkedik édes érzéssel… A huszár örököse apáink lovasságbeli ügyességének. Ha a huszár repül. a szél nem bír futni utána, sír és üvölt szégyenében. A huszár örök őse apáink vitéz bátorságának. Egy huszár tíz ellenséget még kevesell, húsznak ellene vág, a félelmet nem ismeri, borral és dicsőséggel él, a halált párnának tekinti, melyen aludni fog, míg a feltámadási trombita ismét felkölti… A huszár egy gyönyörű virágszál, mely az elhunyt magyar hősök sírjából kelt ki. Óh, huszár, huszár! Te vagy a magyar szeme fénye. Az Isten téged ünnepnap teremtett. Magyarország szabadsága, s a magyar nemzet elveszhet, de míg egy huszár él, addig bízom. Ha meghalt az utolsó is, akkor végünk van.”
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Nem akárki írta e lelkesült szavakat, Szemere Bertalan írásából idéztem őket.
A magyar könnyűlovas, akiket Mátyás király korától neveznek huszárnak, valóban örökre beírta nevét a magyar történelembe. Ország teremtő és megtartó küzdelmeink során mindig az első vonalban harcolt, és meghatározó szerepet játszott abban, hogy ma, itt a Kárpát-medencében országunk van, és magyarul beszélhetünk. A huszár nemcsak bravúros lovas volt, félelmet nem ismerő harcos, hazaszerető magyar ember, de lovagias ellenfél is, minden idők lovagi eszményei megtestesítője. A huszár szellem a bajtársiasságot, a közösségi érzést, segítőkészséget és becsületet testesítette meg. A huszár tiszt ősidők óta édes fiaként gondoskodott beosztottjairól, azok pedig apjukként tisztelték elöljáróikat.
Ahogy br. Splényi Géza őrnagy, a második világháború hőse megfogalmazta: „…a tiszt apja, papja,tanítója a legénységnek…”
A magyar huszár nem véletlenül szerzett nevet a magyar és a világtörténelemben. A 150 éves török elleni küzdelem végvári harcosai Thuri György, Gyulaffy László, Huszár Péter és társaik vezetésével óriási túlerő ellen védték a három részre szakadt országot szenvedések, nélkülözések közepette, de soha meg nem törve. Balassi Bálint, egyik legnagyobb költőnk életét áldozta a hazáért Esztergom falai alatt. Az erdélyi fejedelmek küzdelmeiben is meghatározó szerepet játszottak a huszárok. Wallenstein, a 30 éves háború híres hadvezére keserűen, egyszersmind elismerően jegyzi meg az őt legyőző Bethlen Gábor katonáiról.”…az enyémek csak csirkék Bethlen huszárjaihoz képest!…” Thököly Imre, II.Rákóczi Ferenc ugyancsak a huszárokra támaszkodott a kuruc szabadságharcokban, a nagyságos fejedelem hadseregében 52 lovasezred szolgált. A huszárság igazi fénykora a XVIII. szd. második felére bontakozik ki. A török végleges kiűzésének legendás alakja, br. Spélnyi Gábor,
Simonyi óbester, a legvitézebb huszár, és a Berlint is megsarcoló, és győzelmet győzelemre halmozó gr. Hadik András tettei nyomán egyre másra szerveznek huszáralakulatokat előbb Európa, majd a távolabbi országok uralkodói Japánt is beleértve. Poroszország, Franciaország, Oroszország, Anglia, Svédország, összesen 34 állam állítja fel magyar mintára saját huszárságát. Szervezeti rendjében, ruházatában, külsőségeiben és harcmodorában igyekszik azonosulni a mintaezredekkel. Ez sem véletlen, hiszen a kiképző tisztek legtöbbször magyarok.
Bercsényi László Franciaországban, Máriássy Ádám Oroszországban, Fabriczi Kovács Mihály Amerikában szervezi a huszárságot. Kovács hősi halált hal a charlestoni csatában, a szembenálló hadvezér elismerően jegyzi meg:„…a legvitézebb volt az ellenség között…”
Rá emlékezve az Egyesült Államok kongresszusi határozattal május 11.-ét hivatalosan Kovács Mihály emléknappá nyilvánította, és egy gépesített alakulata ma is az ő nevét viseli. Bercsényi László, Franciaország marsallja emlékére az elit desszant egység neve „Bercsényi” , és ünnepségeken katonák több szólamban éneklik magyarul saját „himnuszukat”, a „gyenge violának” kezdetű népdalt…Mindezt a 21.században, a világ vezető atomhatalmának katonái!
A huszárság leginkább ismert korszaka az 1848-49-es szabadságharc.
Tisztjeik vezetésével tömegesen indultak haza messzi állomáshelyeikről, hogy ellenséges vonalakon át, száz veszéllyel dacolva siessenek a haza védelmére. A szinte semmiből felállított fiatal magyar honvédség huszárezredei oroszlánrészt vállaltak a győztes csatákból. Pákozd, Magyaróvár, a dicsőséges tavaszi hadjárat, az erdélyi küzdelmek, Piski, Nagyszeben harcainak kimenetelét gyakran bravúros huszárrohamok döntötték el.
A megtorlás idején még a császári bírákban is tiszteletet keltettek, hiszen a szökés miatt hadbíróság elé állított huszárokról a jegyzőkönyv ezt írja : „… a szökés vélhető oka : hazaszeretet…”
A kiegyezés utáni békeidő a hazai lótenyésztés fénykorát jelenti. A XVIII. szd. végi alapokat követve a katonai célokra kitenyésztett magyar fajták (Furioso, Kisbéri, Nóniusz, Gidrán) a Huszárságból kialakított méneskar szakszerű irányításával világszinvonalú lóállományt hozott létre.
Az első világháború a huszárság hadászati jelentőségének csökkenését jelenti. Hiába a győztes roham Limanowánál, a tragikus Satanow-Gorodk-i helytállás, a gyalogharcok Erdélyben és az olasz fronton, a bukás elkerülhetetlen.
Trianon után a megcsonkított ország ismét csodát művel.
A gazdaság talpra állításával egy időben négy huszárezred alakul, és 1930-ban létrejön minden idők egyik legkorszerűbb lovas kiképző bázisa Örkény-táborban (ma Táborfalva), a Lovagló és hajtótanárképző iskola, amely a tisztképzés mellett a lovas sportképzés fellegvára lesz máig tartó hatással.
Itt alapozódik meg a modern olimpiai lovas sportok, a díjlovaglás, díjugratás és military világ színvonalú oktatása.
A biztató hazai és nemzetközi eredmények csak két évtizedig tartanak, a második világháború a huszárság végét jelenti. Az ősi magyar területek visszacsatolásában, Kárpátalján, a Felvidéken, Erdélyben és a Délvidéken, nem ritkán harcok árán ismét kitűnik vitézségével a huszárság. Az gyorshadtest kötelékében tevékenyen részt vesz a Szovjetunió elleni hadműveletekben. Helytállását a szövetséges és az ellenséges hadvezetőség egyaránt elismeri. A Prjipet-i mocsarakban, a hazai védelmi harcokban, Budapest védelmében mindenütt ott találjuk a huszárokat, hogy óriási veszteségekkel, de becsülettel teljesítsék katonaesküjüket.
A háború után a sport és a lótenyésztés területén folytatódik a huszárság története. Endrődy Ágoston volt huszártiszt az angol és a svájci military sportot viszi előbbre, Hazslinszky Géza Hollandiában ér el sikereket. Némethy Bertalan edzőként az Egyesült Államok díjugrató válogatottját viszi egészen az olimpiai aranyéremig. A hazai lovas élet talpra állítását, és az örkény-tábori tudást már apáinknak, nagyapáinknak köszönhetjük, akik gyakran a hadifogságból, vagy az ÁVH börtönéből kiszabadulva kapcsolódtak be a lovas sportba, és halálukig önzetlenül támogatták.
A huszárság meghatározója a mindenkori magyar életnek, sportnak, kultúrának. Fogalom, amely át meg átszövi a népművészetet, az irodalmat, a zenét, a filmművészetet, de mondhatjuk, az egész társadalmat. A hagyományőrző szervezetek megalakulásával nemcsak a hazai, de az egész Kárpát-medencei régióban újjáélesztette a huszár hagyományokat.
Jelképes, hogy alig négy nappal a legidősebb huszár, a 101 éves vitéz Nagy Kálmán huszár ezredes halála után itt, a magyar parlamentben jelenhetem ki: mi, mai huszárok, hagyományőrzők híven követjük őseink szellemét, és mindent megteszünk, hogy átadjuk mindezt a fiatalabb nemzedéknek!
Tesszük ezt azért, mert meggyőződésünk, hogy a huszár szellem, a bátorság, hazaszeretet, becsület, bajtársiasság soha el nem évülő emberi és közösségi értékek, amelyekre mindig szüksége lesz a Hazának.
Köszönöm, hogy meghallgattak!
2010.09.21.
vitéz Győrffy-Villám András
hagyományőrző dandártábornok
a Magyar Huszár és Katonai Hagyományőrző Szövetség
örökös tiszteletbeli elnöke
A huszárság története
Dr. Töll László ezredes (HM) összefoglaló írása
Kétségtelen tény, hogy a közhiedelemmel ellentétben, könnyűlovasság mindig létezett a középkori Magyarországon és nem szorította ki teljesen a nyugati nehézlovassági hadviselés, mint ahogy azt sokáig gondolták.
A 20. század harmincas éveiben Tóth Zoltán a neves és kiváló történész mutatta ki, hogy a ma legmagyarabbként ismert „huszár” csapatnem gyökereit a 15. századi balkáni, szerb vagy – ahogy akkor hívták – rác lovasságban kell keresni. Ez a felfedezés robbantotta ki az akkor egész magyar tudományos világot megmozgató ún. „huszár-vitát”, hiszen ez a tény alapjában véve mély sebet ejtett a Trianon után különösen érzékeny nemzeti büszkeségen.
Nincs ebben a felháborodásban semmi csodálatos, mert ez a rendkívüli tudós hitelt érdemlően bizonyította be, hogy a nemzetközi hírnevű, ízig-vérig magyarnak tartott katonaideál, a huszárőseit a fosztogató, irreguláris és vad kegyetlenségéről híres délszláv lovasságban kell keresni.
A mai modern történettudomány már azt is kimutatta, hogy valójában ez a rác lovasság eredete még mélyebbre nyúlik vissza.
A 15. századi balkáni népek hadszervezete a Bizánci Birodalom hagyományaiban gyökerezett, így nem is annyira meglepő, hogy a balkáni területeken már a 10. században szolgáltak a bizánci seregekben „khószáriosznak”, illetve „khonszáriosznak” is nevezett könnyűfegyverzetű katonák, s ezeknek a bizánci harcosoknak is épp úgy a felderítés, portyázás, zsákmányolás volt a fő feladata, mint későbbi magyarországi utódaiknak.
A török ellen harcoló utódaiknak a fő fegyverzete a kopja és a tárcsapajzs volt, vagyis nagyon sajátos módon a középkori nehézpáncélos hadviselés eszközeit alkalmazták, ugyanakkor az ábrázolások alapján testpáncélt nem viseltek. Közelharc fegyverként ívelt pengéjű szablyát, ritkábban kardot használtak. A fentiek alapján a huszárok a nehézlovasság „könnyített” altípusát képezték, akik képesek voltak egy mindent elsöprő, kopjával végrehajtott roham végrehajtására is, de legfőbb erényüknek mozgékonyság és gyorsaságuk számított.
A huszárság „karrierje” igen gyors volt a 15. század végi Magyarországon. Az idegen etnikumú segédcsapatok olcsó fegyverzete, és hatékony harcmódja igen rövid idő alatt háttérbe szorította a hagyományos magyar íjász könnyűlovas taktikát, és ugyanakkor kezdetét vette a nyugati típusú nehézlovasság visszaszorulása is.
A huszárság Mátyás király uralma alatt a magyar könnyűlovasság olyan meghatározó erejévé és jellegzetességévé vált, amit igen hatékonyan lehetett alkalmazni a déli határokon, az Oszmán Birodalom ellen folytatott „kis háborúban”, ugyanakkor rendkívül eredményesnek mutatkozott a nagy király nyugati háborúiban is. Ebben az időben a legnagyobb valószínűséggel a „huszár” szóval az állandóan zsoldban álló könnyűlovasságot nevezték és ekkor már igen sok magyar is szolgált itt, szintén magyar főtisztek keze alatt. Ennek egyik bizonyítéka, hogy Mátyás 1466-ban címert és nemességet adományozott Huszár Péternek és Szerdahelyi Nagy Gergelynek. A címer a jellegzetes huszárszablyát, sastollakat, és egy sarkantyús lábat mutat utalván a huszárok attribútumaira. Az adományozottak nevei világosan mutatják, hogy magyarokról van szó, akik a legnagyobb valószínűséggel huszár mivoltuknak és abban nyújtott teljesítményüknek köszönhették felemelkedésüket.
A Mátyás korabeli huszárság által használt kopják könnyebbek és vékonyabbak voltak, mint a nehézlovasság lándzsái és puhafából készültek. A roham során előnyösebb volt, ha ez a könnyű kopja beletört az ellenfél testébe, mert ekkor nem ébredt olyan ellenhatás, ami kivethette volna az alacsony kápájú nyeregben ülő huszárt a találat során.
A szablya, vagyis a jellegzetes, ívelt pengéjű, egykezes szálfegyver a könnyűlovasság tipikus fegyvere, és a magyar katona attribútumává vált az évszázadok során. A szablyák hegy felőli harmadát többnyire kétélűre köszörülték, vagy a penge síkjából kiugró fokéllel látták el.
A fennmaradt ábrázolások alapján a huszárok oldalán mindig a török ízlésben készült szablya látható. Ezekre általánosan jellemzőek, hogy pengéjük utolsó negyede kiszélesedő, erőteljes fokéllel ellátott, keresztvasuk rövid, végein kiszélesedőek, domború közepükből a markolat és a penge irányába tüskék nyúlnak. A hengerded markolat a vágóél felé hajlított, végét makk alakú fémkupak zárja. A markolat vége felé áttöret található a csuklószíj számára, ez alatt a furat alatt pedig egy apró fémtüske nyúlik ki a vágóél irányában. Ez a fémtüske jelöli ki a tenyér elhelyezkedését a markolaton és biztosabb fogást is ad. A hüvely készülhetett fából és fémlemezből is.
A huszárok egyik legjellegzetesebb fegyvere volt a tárcsapajzs. Karakterisztikus formáját a célszerűség diktálta, felfelé csúcsosodó bal sarka még a fejet is védte a vágások ellen. Jobb felső részén lévő kivágásba a kopja rúdját lehetett beletámasztani. Ez a védőfegyver a legtöbb esetben nyír- vagy fenyőfából készült, melynek külső felületét boríthatták erős vászonnal, bőrrel, pergamennel, ezeket néha gesso-val is díszítettek. A pajzsok döntő többségét kívül-belül festéssel látták el. Az egyedi megjelenésű pajzsforma már a 14. századi Képes Krónikában is feltűnik a nehézlovasok kezében, majd a 15. század során jóformán eltűnt a páncélosok felszereléséből a lemezvértezetek fejlettsége miatt. Ugyanakkor a Délnyugat-Balkánon számos 15. századi síremléken látható, ami azt bizonyítja, hogy a védőfegyverzet tovább élt a Balkánon kialakuló huszárság kezében, akik már páncélzat nélkül tovább alkalmazták a nehézlovassági harceljárást. Ennek megfelelően azt feltételezhetjük, hogy ezek a pajzsok a délszláv eredetű huszársággal kerültek Magyarországra. A huszárság magyar vonatkozású ábrázolásai a 15. század második harmadában bukkannak fel először, a legelső tárgyi emlékek pedig a század legvégéről származtathatóak.
a magyar huszárság első nagy korszaka
A mohácsi csata és a tizenöt éves háború közötti időszak egy nagyon sajátos, a végvárakhoz kötődő katonavilágot hozott létre Magyarországon.A végeken szolgálók magukat a kereszténység védőpajzsának tekintve „az ídös hazát” védték, hazaszeretetből, becsületből. Harcukat az önfeláldozás, és a személyes vitézség mindenek fölé helyezése jellemezte, életüket és halálukat e két eszmény határozta meg. Ugyanez az időszak, amikor a huszárok igazi magyar jellegzetességgé váltak, ezzel együtt ez volt az a korszak, melyben kikristályosodtak az Európában sajátosan magyarnak tartott harci erények.
Ennek természetes okai voltak, és nem is lehetett ez másképp a végek irgalmat nem ismerő világában. A végvári katonának tudomásul kellett vennie, hogy mindig nyomasztó, akár négyszeres túlerővel néz szembe, ezért ezekben az állandósult harcokban csak a legjobbak maradhattak életben.Így hát nem csoda, hogy az iszlám harcosai messze földről jöttek Magyarországra, hogy összemérhessék fegyvereiket legjelesebb bajvívóinkkal, és a győztesek nevét mindkét oldalon szárnyaira vette a hírnév. A végeken soha nem volt fegyvernyugvás, alig hogy kitavaszodott, mindkét fél lovas daliái a mezőkre gyűltek, bajviadalokat vívtak, lest vetettek egymásnak, portyákat vittek, vagy a mezei hadakban jeleskedtek, egyszóval az élet minden pillanatában a vitézi hírnevet keresték, a hősi halál pedig természetesebb, dicsőbb és kívánatosabb is volt, mint ágyban párnák közt meghalni.A fentiekből következően, nagyon furcsa módon, az igazi lovagvilág Magyarországon jóval tovább tartott, mint Nyugat-Európában, ahol ekkor már a muskétatűz pusztított, eltüntetve a lovagi ideálokat. Ebben a miliőben ragyogott legfényesebben a huszárok csillaga, akik így a mai napig a hősiesség, bátorság és az önfeláldozás megtestesítői. Olyan, mára már kevéssé ismert, de akkor Európa hírű katonák neve tette ismertté és félelmetessé a huszárokat, mint Thury György, Huszár Péter, Nádasdy Ferenc, Gyulaffy László és sokan mások.
A török idők alatta nehézlovasság teljesen eltűnt a magyar hadszíntérről.Ennek fő oka volt, hogy a törökök sikerrel rendezkedtek be Magyarország közepén végváraikba és innen bármikor portyát indíthattak a nem hódoltatott területekre. Ennek megakadályozására pedig csak egyetlen eszköz létezett, a gyorsan mozgó könnyűlovasság, vagyis a huszárok.
Ezek a könnyű lovasok már teljesen magyar etnikumúak, zömük a török elől menekülő kis- és középnemességből került ki és azokból a katonáskodni akaró közrendűekből, akiket szintén menekülésre kényszerített a háború. Történelmi kérdésként merül fel, hogy a szerb eredetű csapatnem lassan kicserélődött magyarokra, vagy pedig az ország hadszíntérré változása – ami kísértetiesen hasonlított a szerb királyság sorsára – szükségszerűen termelte ki azt a könnyűlovasságot, ami az ország védelméhez elengedhetetlenül szükséges volt. Nagy valószínűséggel az utóbbi az igaz, azzal a kitétellel, hogy a Mátyás alatt vitézül helytálló délszláv lovasok egyfajta mintaképül szolgálhattak a magyarok számára.
Ezt az elméletet támogatja az is, hogy a 16. században a magyar könnyűlovasok egyáltalán nem hívták magukat huszárnak, hanem ehelyett „magyar lovasnak”, „lovasnak”, „katonának”, vagy egyéb elnevezéssel illetik testületüket. Valószínűleg ez azért volt így, mert a 15. században a „huszár” szónak még volt egy negatív kicsengése is. Nem ok nélkül. A huszárok által képviselt irreguláris, könyörtelen, minden akkori hadi szokást felrúgó hadviselése egyfajta „rablókhoz, fosztogatókhoz” tette hasonlóvá ezeket a katonákat a „tisztességes” katonák és polgárok szemében. A fentiek szerint a 16. századi magyar könnyű lovasság nem tekintette elődjének a rác huszárságot.
Ugyanakkor meg kell említeni, hogy a korszak német nyelvű forrásaiban a „huszár” szót kizárólag a magyar könnyűlovasságra alkalmazták, ami jól jelzi, hogy e harcmodor képviselőita nyugati szemlélők nem etnikum, hanem a megjelenés és harcmód szerint határozták meg.
Az átalakuló nyugati hadviselésben, melynek alapját egyre inkább a fegyelmezetten, zárt rendben harcoló muskétások jelentették, nagy meglepetést keltettek a magyar huszárok a rendkívüli gyorsaságú meneteikkel, heves, változó irányú rohamaikkal, csata közbeni szétszóródásukkal, majd gyülekezésükkel. Mivel a nyugati lovasság is ebben az időben már leginkább zárt alakzatban harcolt, ez a típusú hadviselés feltűnő és meglehetősen szokatlan volt a nyugati hadvezéreknek.
A magyar huszárok a schmalkaldeni háborúban (1546-47) hívták fel magukra a nyugat-európai közvélemény figyelmét vitézségükkel, eredményességükkel, és nem utolsósorban színpompás, egzotikus megjelenésükkel. Ettől az időponttól kezdve a magyar huszárok töretlen hírnévnek örvendenek a mai napig Európában. A tizenötéves háború (1591-1606) kényszerítette a magyar huszárságot arra, hogy betagozódjanak a reguláris hadviselésbe, ugyanakkor megtartsák az erényeiket jelentő könnyed gyorsaságot, és a váratlan rajtaütések képességét. A fent említett háborúban a magyar könnyűlovasság szorosan együttműködött a német nehézlovassággal, mely zárt rendben, pisztollyal vezetett tüzet ellenfelére. Emiatt a nehézlovasok tűzereje megvolt ugyan, de a roham lassúsága miatt a német lovasság lökőerővel nem rendelkezett. A császári hadvezetés jól ismerte fel, hogyha a huszárokat tűzfegyverrel is ellátják, egy majdnem univerzális lovasságot fognak nyerni. Ezért ennek érdekében már az 1600-as évek legelején olyan huszárokat toboroztak, akik a hagyományos kopja helyett pisztolyokkal vannak felfegyverezve.
A 17. század turbulens éveiben a magyar huszárok egyszerre harcoltak a török ellen, Erdély fejedelmeiért, és a császár szolgálatában távoli hadszíntereken is. A század közepére a kopját és pajzsot jóformán teljesen elhagyták a fegyverzetből, viszont alapfelszerelésnek számított a szablya és egy megbízható pisztolypár. A tehetősebb katonák igyekeztek beszerezni lóra való pallost, hegyestőrt és csatacsákányt is,és ha mód volt rá, akkor sisakra és könnyű testpáncélra is igyekeztek szert tenni, mert ezeknek a párviadalokban és kézitusákban igen nagy hasznuk volt.
Ez a 150 évig tartó végvári háború volt az, amiben a huszár megszokta, hogy bízzon a meglepetés erejében, saját gyorsaságában, ravaszságában és kitartásában, ugyanakkor felkészült arra is, hogy kudarc esetében egyedül kell kivágnia magát a bajból. Ezek a feltételek egy sajátos pszichológiai magányt is kényszerítettek a harcoló huszárra, ezért alakult ki a huszárra oly jellemző önállóság, minden helyzetben a megoldást keresése, és született meg agyőzelemért minden kockázatot vállaló harcos attitűdje.
Érdekes módon, a magyar hadtörténetírás sokáig némileg negatívan ítélte meg ezt a huszár mentalitást a fegyelmezett és jól kiképzett nyugati egységek harcászatának tükrében. Ugyanakkor 17-18. század fordulójána Magyarországon harcoló nyugati hadvezérek rendkívül kedvezően és elismerően nyilatkoztak a huszárokról. Ők, a gyakorló katonák, pontosan azt a potenciált látták meg a magyar könnyűlovasságban, ami az ő hadseregeikből hiányzott! Ezeknek a tábornokoknak pedig sokkal fontosabb volt, hogy a magyar huszárjaik mindig pontos értesüléseket szereztek az ellenség helyzetéről, mozgásáról, szándékairól, ugyanakkor portyáikkal folyamatosan nyomás alatt tartották az ellenfél katonáit, így hát őket nem nagyon érdekelte, hogy milyen formációban, vagy éppen zárt rendben tevékenykedik-e egy magyar huszárezred.
Ezért nem csoda, hogy a 18. század első harmadától már minden magára valamit adó európai hadseregben elkezdték szervezni a magyar, illetve a magyar mintájú huszárezredeket.
a császár szolgálatában
A sors különös fintora, hogy a magyar huszárt azt tette világhírűvé, hogy a magyar Szent Koronát is birtokló Habsburg császárok hadainak részét képezve a dinasztikus háborúk hosszú-hosszú sorozatában sikerrel harcoltak. Már 1526-tól folyamatosan szolgáltak magyar könnyűlovasok a birodalmi haderőben. Ezek száma igen változó volt, de hasznosságukat bizonyították, így az 1663-64-es török háború idején, az összecsapások idejére, már hét huszárezredet, összesen mintegy hétezer főt tagoltak be a császári hadseregbe.
Az elért sikerek és a huszáregységek szükségességének felismerése alapján az Udvari Haditanács 1702-ben elrendelte öt huszárezred felállítását, egyenként 1000 fővel. Ez az időpont, amitől a bécsi hadvezetés a magyar huszárt már következetesen „huszárnak” nevezi és az ezredek legénységét kizárólag a Magyar Királyság területéről toborozták.
/A császári-királyi hadseregben a lovasságot nehéz- és könnyű lovasságra osztották. A nehézlovasságot elsősorban csatalovasságnak szánták, a könnyűlovasok feladata hagyományosan a felderítés, portyázás, az ellenség utánpótlási vonalainak elvágása, a saját biztosítása volt. A nehézlovasság a kürasszírokból (kürassier) azaz vértesekből és a dragonyosokból (dragoner) állt. A könnyűlovasságot a huszárok, a svalizsérok (a francia „chevaux-leger” kifejezésből), valamint a pikával felfegyverzett ulánusok alkották. A vérteseket, dragonyosokat és a svalizséreket német lovasságnak nevezték, megkülönböztetvén őket a magyar huszároktól és lengyel ulánusoktól. A német lovasság egységesen a jellegzetes tarajos sisakkal és pallossal volt felszerelve, mellvértet csak az elit alakulatnak számító kürasszírok kaptak./
A Rákóczi-szabadságharc egy időre visszaszorította a Habsburg szolgálatban álló huszárok létszámát, hiszen sokan álltak át a fejedelem szolgálatába. Azonban a szabadságharc hanyatlása és az egyre biztosabb zsold már 1709-től elkezdte növelni a magyar huszárok állományát a császár seregében.
A szatmári béke amnesztiája lehetővé tette, hogy az addig Rákóczi oldalán harcoló huszárok beálljanak a császári hadseregbe, bár ezek száma nem volt túl magas. 1740-ben VI. Károly császár halálakor a Habsburg Birodalom állandó hadseregében nyolc huszárezred szolgált.
Az örökösödési háború kitörése új lehetőségeket hozott a huszároknak is, hiszen a Mária Terézia trónjáért folytatott háborúk hatalmas katonatömeget igényeltek. A nyolc esztendős háborúban végül is tizenegy reguláris magyar huszárezred vett részt, hallatlan dicsőséget szerezve a huszár névnek. Az 1756-ban kitörő hétéves háborúban szintén megmutatkozott a magyar vitézség, melyre a koronát Berlin megsarcolása tette föl, mely igazi huszárcsíny volt, és az azóta legendává vált huszártiszt, Hadik András gróf – aki később az Udvari Haditanács elnöke is lett – hajtotta végre.
A nagy királynő volt az, aki 1760-ban életre hívta a Bécsben állomásozó Magyar Nemesi Testőrséget is. A testőrök a mindenkori magyar király körül láttak el reprezentációs és katonai feladatokat. A magyar testőrök természetesen huszár egyenruhában teljesítettek szolgálatot. Színes, rendkívül pazarul, de ízlésesen díszített ruházatuk miatt az utókor a világ legszebb huszárainak tartja őket, sőt sokak szerint egyenesen minden idők legpompásabban öltöztetett katonái voltak.
A napóleoni háborúk véres korszakát kilenc huszárezreddel kezdte meg a császári hadvezetés, melyet pár éven belül tizenkettőre emeltek a váltakozó sikerű harcok során. Jóformán az összes nagy csatában szerepeltek, ott voltak Ulmnál, Wagramnál, Lipcsénél is, bravúros átkelést hajtottak végre az Alpokon. A magyar huszárok az orosz hadjáratban még Napóleon oldalán is harcoltak, ezek során kitűntek a hosszú távú portyázásaikkal. Ezekben a háborúkban halmozott sikert sikerre a „legvitézebb huszár”, Simonyi József, aki egyszerű közhuszárból a Mária Terézia Katonai Rend lovagkeresztese, báró és vezénylő ezredes lett – mindezt saját vitézségének köszönhette.
Hangsúlyozni kell, hogy a magyar huszárok egészen kimagasló katonai teljesítmények sorát nyújtották a napóleoni háborúkban. Helytállásuk és haditetteik alapján zengett a kor a huszár névtől és annak dicséretéről.
A napóleoni háborúk utáni békeévekben a tizenkét huszárezred megmaradt. Ezeknek igen egyedi ruházata volt, amelynek főbb jellegzetességei még a 18. század közepére alakultak ki, majd egy lassú egységesítési folyamat után a század végére a ruhák szabása is egyforma lett és az egyes ezredeket jelző színkombinációkat is rögzítették. A huszár legjellegzetesebb ruhadarabja volt a testhez simuló, csípőig érő sűrűn zsinórozott dolmány, a prémmel bélelt szintén zsinóros mente, ami tulajdonképpen a dolmány télikabátként funkcionáló változata. Ezt a vastag ruhadarabot nyáron, csata közben egy nyakba vetett zsinóron, a bal vállon „panyókára vetve” viselték, ami így sajátos páncélként óvta a vágásoktól a test bal oldalát és a kantárt fogó kezet. A huszár fejét a 18. század utolsó harmadáig magas, prémes kucsma fedte, ami védelmi eszközként is kiváló volt, majd az 1770-es évektől a kucsmát felváltotta a hengeres csákó, amelynek a napóleoni háborúk alatt kiszélesedővé változtatták a tetejét és szemellenzőt is kapott. A nadrág a lábra simult, zsinórzat és combján vitézkötés díszítette. A huszárok a lovagláshoz természetszerűleg sarkantyús csizmát viseltek.
A huszárokat a kézitusához egy szablyával látták el, a kiegészítő fegyverzet egy karabélyból–mely a gyalogsági puska rövidített változata – és két darab pisztolyból állt. A karabélyt a bal vállon átvetett széles fehér színű bőrszíjon lévő kamóra – azaz karabinerre – akasztva hordták, mely a fegyver bal oldalához rögzített acélrúdon csúszkáló vasgyűrűhöz kapcsolódott. A pisztolyokat nyereg elülső kápája mellett lévő tokokban tartották.
A huszárviselet igen jellegzetes kiegészítője volt a huszártarsoly. A baloldalon viselt lapos bőrtáska három szíjon függött a szablyát is tartó övről. A közhuszárok tarsolyfedele posztóval volt bevonva melybe az uralkodó monogramját és a koronát hímezték, a tiszteké ennél sokkal díszesebb, aranypaszomántos kivitelben készült, előfordultak egyedi kivitelű pompázatos darabok is. Gyakorlati funkciója ekkora már nem volt, a huszárviselet kötelező darabjaként a csapatnem jelképévé vált.
A szabadságharc huszárai
Az újabb dicsőséges korszakot az 1848/49-es forradalom és szabadságharc hozta. A polgári forradalom idején a hazai helyőrségekben állomásozott az 1., 2., 3. és 11-es huszárezred. A magyar kormány határozott célja volt a külföldre vezényelt huszárok hazahozatala, azonban az egyre feszültebb politikai helyzet miatt ez nehezen ment, a háború kitörésével pedig csak a szökéssel juthattak hazai földre huszárjaink. A diplomáciai erőfeszítéseknek és a szökéseknek köszönhetően a huszárezredek – vagy azok kisebb-nagyobb részei – jelentős számban küzdöttek hazai földön. A szabadságharc folyamán gyakorlatilag csak az 5-ös és 7-es huszárezred nem harcolt a magyar szabadságért, mert ez a két alakulat végig az itáliai hadszíntéren tartózkodott. Összegészében az mondható el, hogy a huszárok mintegy fele harcolt a szabadságharc magyar oldalán. A hiány pótlására a magyar kormány további hat új huszárezred felállítását döntötte el. Ezek keretét a régi huszárezredek tisztjeiből és tiszthelyetteseiből válogatták. A huszárok valóságos jelképeivé váltak a szabadságharcnak és nem ok nélkül. A háború során a huszárezredek többsége végig kiválóan helytállt, a kezdeti időszak visszavonulásainak sikeres végrehajtását nem egy esetben csak a lovasság vitézsége tette lehetővé. Ezenkívül a huszárságra hárult sok olyan lovassági feladat is, amit más csapatnembeli pl. a nehézlovasság szokott ellátni. Számos ragyogó fegyvertény, így pl. a dicsőséges tavaszi hadjárt sem valósulhatott meg a gyorsan mozgó, vállalkozó szellemű huszárok nélkül. Vezetőik közül több is vértanúvá vált Aradon, többek közt Schweidel József, Kiss Ernő, Dessewffy Arisztid, Poeltenberg Ernő, Nagysándor József, Vécsey Károly huszártisztek vitézségét is a legszigorúbb büntetéssel „jutalmazta” a hadbíróság.
Idegen zászlók alatt
A nyugati világ hadvezérei már a 17. század elején felfigyeltek a magyar könnyű lovasság hasznosságára. Ennek megfelelően már 1635-ben a franciák három lovasezredet is szerveztek „magyar lovasság” elnevezéssel. Vezetőik és kiképzőik magyarok voltak, a legénysége vegyes nemzetiségű. Utánpótlás hiányában 1656-ban azonban ezeket az alakulatokat kényszerűségből megszüntették. A török háborúk tapasztalatai, majd a Thököly emigráció tisztjeinek hatása újból felélesztette a huszárezredek szükségességét a francia hadvezetésben. A Habsburg haderőből dezertált magyar huszárok is leginkább francia szolgálatba álltak, így 1705 környékén már tizenkét, teljesen feltöltött, többségében magyarokból álló huszárszázad szolgálta a Napkirályt.
A leghíresebb, a mai napig álló magyar eredetű francia alakulat a Bercsényi Huszárezred alapítására 1720-ban került sor. Az alapító, Bercsényi László gróf – Bercsényi Miklós fia– kiváló katonai képességeit az is jól mutatja, hogy Franciaország marsalljaként vonult be a francia hősi panteonba. A francia királyságban a huszárok népszerűsége igen nagy volt, 1786-ban hat ezredet tartottak hadrendben, de ekkor ezekben már alig száz magyar szolgált. Erre az időre az ehhez a csapatnemhez vonzódó francia tisztek teljesen átvették a huszárokra jellemző mentalitást, a ruházatot, sőt a haj- és bajuszviseletet is.
Az örökösödési háborúkban a korszak talán legnagyobb hadvezére, Nagy Frigyes igen keserű tapasztalatokat szerzett a magyar huszárokkal szemben. Éppen ezért igyekezett megszervezni a saját „porosz huszárságát”, melynek döntő többsége természetesen ekkor magyarokból állt. A porosz szolgálatban álló huszárok döntő többsége protestáns hiten volt, hiszen úgy tartották „a poroszok mindig a magyar protestánsok jótevői voltak”. Ezen kívül Nagy Frigyes a magasabb zsold és magasabb tiszti beosztások lehetőségével folyamatosan hívta át a magyarokat saját hadseregébe. Nagyon jellemző a korabeli huszárok „divatjának” erősségére, hogy a porosz huszárok atyjaként tisztelt Hans Joachim Ziethen huszár generális teljesen magyar módra öltözködött és úgy is nézett ki, mint egy magyar nemes. Becslések szerint mintegy hatezer magyar szolgált Frigyes hadseregében, közülük igen sok főtiszt tábornokká lett.
Ezen kívül számos más kisebb európai államban, így a Bajor Választófejedelemségben, a Badeni Őrgrófságban, a Hessen-Kasseli-, és a Würtenbergi Hercegségben és még számos más német államocskában szerveztek magyar huszár alakulatokat. A Dán és a Svéd Királyságban is magyarok alapították ezt a csapatnemet. Kelet-Európában az orosz huszárokat is magyarok képezték ki és az orosz cárok mindig ügyeltek rá, hogy elegendő huszáruk legyenek az örökös háborúkhoz, ennek megfelelően 1776-ban tizenhat ezrednyi huszár szolgálta a mindenható uralkodót. Ebben az időben az orosz huszáralakulatok közül egy ezred tisztán magyarokból állt.
Ezen kívül voltak még huszár egységei a holland, a nápolyi, és a spanyol királyságnak is, ezek utódalakulatai szintén számon tartják magyar elődeiket.
Érdekes, de nem meglepő módon egyedül Angliába nem találtak utat a magyar huszárok. Természetesen itt is szükség volt könnyűlovasságra, de itt a könnyű dragonyosokat képezték át huszárnak és vették át a magyar harcmodort.
Ferenc József hadaiban
A szabadságharc bukása után rögtön újjászervezték a magyar oldalon résztvevő és emiatt megszűnő huszárezredeket. Ezeket természetesen nem Magyarország területén állomásoztatták. Az egyenruha modernizálása miatt a kurta dolmányt lecserélték a hosszabb atillára a mente is hosszabb lett. Ezen túl csak két alapszínt – sötét- és világoskéket– használták a ruházathoz a sárga-fekete zsinórzat megmaradt,
Ezek a „régi-új” ezredek hagyományos vitézségüket mutatták meg az ifjú császár háborúiban. 1859-ben az olasz-francia-osztrák háború vereséggel végződő összecsapás volt, de a vesztes magentai csatában csak a 10. huszárezred bravúros rohama tette lehetővé a visszavonulást. 1964-ben porosz-osztrák-dán háborúban a 9-es huszárok egy százada egy híressé vált vad rohammal futamította meg a dán dragonyosokat. 1866-ban a porosz-olasz-osztrák háború olasz hadszínterén Villafranca közelében az 1. huszárezred rohamával egy egész olasz dandárt szétszórt.
A kiegyezést követően az új politikai és katonai helyzetnek megfelelően átalakították a lovasságot is. A nehézlovasságot megszüntették, a közös hadsereg 41 lovasezredéből 1868-ban 14 volt a huszár, 14 dragonyos,és 13 az ulánus.
A Magyar Királyi Honvédség keretein belül már 1869 tavaszán megkezdődött a huszár alakulatok felállítására. Kezdetben 28 századot szerveztek meg, majd 1874-ben a meglévő 40 századból 10 honvéd lovasezredet alakítottak melyeket 1880-tól „honvéd huszárezrednek” 1890-től pedig az elnevezésbe belevették az állomáshelyet is.
A huszáralakulatok felszerelését folyamatosan igyekeztek korszerűsíteni, közvetlenül a Nagy Háború előtt géppuskákkal is ellátták a lovasezredeket.
Az első világháború elején, a keleti fronton még sor került pár nagyszerű, a régi időket idéző lovasrohamra, a gorodoki, satanovi, sztojanovi csatamezők látták a huszárok vitézségét.
A gépi háború új harcászata azonban a földre kényszerítette a huszárokat és a színes egyenruha is csukaszürkére változott. Azonban a lövészárkokban is élt a huszárszellem, gyalogosként is töretlen harci szellemmel küzdöttek a huszárok, mindvégig kiváló harci teljesítményt mutatva.
Az utolsó szereplés –a második világháború
A trianoni békeszerződés a magyar lovasfegyvernemet is szigorúan korlátozta, mindössze négy ezred hadrendbe tartását engedélyezte. 1938-ban a bledi egyezmény elismerte Magyarország fegyverkezési egyenjogúságát és ezzel a lovas egységek modernizálása is megkezdődött. Ez elsősorban azt jelentette, hogy modern tüzérségi eszközökkel és sorozatlövő fegyverekkel igyekeztek ellátni a huszárokat.
A huszárok az elcsatolt területekre történő bevonulások állandó résztvevői voltak. Az igazi háborút is hamar megismerték, az Ukrajnába vonuló gyorshadtest részeként az 1. lovasdandár katonái már komoly harcokban vettek részt.
Az igazi megpróbáltatás a 2. hadsereg keretében a Don mellett várt az ide vezényelt huszárokra mind a hídfő csatákban, mind a visszavonulás alatt.Mint gyorsan mozgó alakulatokat, a huszárokat a megszálló erők keretében partizán ellenes harcokra is bevetették.
Az utolsó nagy lovas akcióra 1944 júniusában került sor, ekkor az 1. lovashadosztályt német követelésre a Pripjaty-mocsarakhoz küldték harcolni. A súlyos elhárító harcokban a hadosztály nagyon magas veszteségeket szenvedett, ami tovább nőtt a Varsó alatti küzdelmekben. A németek a varsói felkelés leverésére is be akarták vetni a kiválóan harcoló magyarokat, de a parancsnok ezt a lengyel-magyar barátságra való hivatkozással megtagadta.
Amikor a front elérte Magyarországot is, a hadosztály maradékát hazaszállították a szülőföld védelmére. A Duna-Tisza-közén a síkságon még huszárként is harcoltak, de a Budapest környéki összecsapásokban már gyalogságként vetették be őket. A dunántúli harcokban szívósan harcolva vonultak vissza, majd 1945. március 29-én osztrák területre léptek – ez gyakorlatilag a háború végét jelentette számukra, és egyúttal egy több mint ezer éves történet lezárását is.
A második világháborúban a legősibb magyar fegyvernem a lovasság végleg letette a fegyvert. Nem ellenségei, a modern technika előtt. Mert a magyar huszár a gépesített és a tűzerő által uralt csatatéren is olyan bámulatra méltó haditetteket vitt végbe, melyekre csak az elődöktől örökölt szellemiség, a bátorság, törhetetlen akarat és kezdeményezőkészség birtokábanlehetett képes.
A magyar huszár jelentősége történelmünkben
Nincs még egy olyan ország Európában, melynek történelme és végzete oly annyira összefonódott volna a lóval és lovassal, mint a régi történelmi Magyarországé. Ennek a Kárpátok által ölelt területe, amit a nyugatiak pannon-síkságként ismernek, Európa kapuja volt a keletről érkező nomádok lovashadseregei számára, melyek örökül hagyták páratlan harci- és lovagló tudásukat az itt élőknek. A Magyar Királyságnak nem voltak hatalmas természeti védművei, ezért csak lóháton lehetett meghódítani vagy megvédeni, így a világnak e táján az élet mindennapi része volt a lovagló művészet. Ez a tény a legalapvetőbben határozta meg a külsejét és jellemzőit egy legendának – a magyar huszárnak!
Történelmi távlatokban saját és mások szemében is lovas nemzet vagyunk – harcosok nyeregben. Mert a mi hosszú történelmünk folytonos háborúk sora a szélrózsa minden irányában, hol dicsőségért és zsákmányért, hol a puszta megmaradásért. Mindegyikben döntő szerepet játszott a félelmetes könnyűlovasság, mindegy, hogy Árpádok véréből származó, vagy a vegyesházi királyaink vittek hadat elleneinkre.
Emiatt egészhistóriánkat végigkísérte az a négylábú csoda, melyet lónak nevezünk. Mitológiánk része, népmeséink hőseinek mágikus képességű segítője, ugyanakkor a régi magyar ember életének elválaszthatatlan része. Elhozott bennünket keletről és segített megtartani a nyugati hazánkban.
Ennek a lovon élt történelemnek a manifesztációja a magyar könnyűlovas.
Nekünk, magyaroknak a huszár és a könnyűlovas egy és ugyanazt jelenti. Azért különleges történelmi fogalom ez, mert a huszárság által megtestesített harci erények jelentik mindazt, amit valójában magunkról gondolunk. A vakmerő bátorság, ugyanakkor hideg számítás, könyörtelen keménység, de a hős ellenféllel szemben tanúsított lovagiasság, a személyes bátorság és becsület mindenek fölé helyezése és akár a végső önfeláldozás vállalása egy eszmény érdekében mind-mind az, mely a magyar néplélek jellemzői.
Válogatott irodalom:
Ajtay Endre (szerk.): A magyar huszár. A magyar lovaskatona történetének ezer éve. Budapest, 1936.
Balla Tibor: A magyar királyi honvéd lovasság, 1868–1914. Budapest, 2000.
B. Szabó János: A honfoglalóktól a huszárokig. A középkori magyar könnyűlovasságról. Budapest, 2010.
Darkó Jenő: A magyar huszárság eredete. HK, 38 (1937).
Gáldi László: Huszár szavunk bizánci kapcsolatai. MNy, 25 (1939).
Huszár Imre: A huszárok eredetéről. HK, 5 (1892).
Kalmár János: Régi magyar fegyverek. Budapest, 1971.
Kedves Gyula: A szabadságharc hadserege. A lovasság. Budapest, 1992.
Kovács S. Tibor: Huszárfegyverek a 15-17. században. Budapest, 2010.
Liptai Ervin (szerk.): Magyarország hadtörténete I-II. Budapest, 1985.
Markó Árpád: Magyarország hadtörténete. Budapest, 1943.
Rácz Árpád (szerk.) Nagy képes millenniumi hadtörténet.1000 év a hadak útján. Budapest, 2000.
Ságvári György–Somogyi Győző: Nagy huszárkönyv. Budapest, 1999.
Takáts Sándor: A huszár, a száguldó és a jargaló. In: Takáts Sándor: Emlékezzünk eleinkről. Bp., é. n. [1928].
Tóth Zoltán: A huszárság eredetéről. HK, 35 (1934).
Tóth Zoltán: A huszárság eredethagyománya 1937-ben. HK, 39 (1938)
Zachar József (szerk.): A magyar huszár. Budapest, 2000.
Zarnóczki Attila: Fegyverzet, katonai felszerelés, hadsereg Magyarországon Hunyadi Mátyás korában. HK, 103 (1990).
Elérhetőség:
